stoneRise...Mélyre hangolva!: UNCLE ACID AND THE DEADBEATS - MIND CONTROL /'13. (Rise Above Records)

2013. július 18., csütörtök

UNCLE ACID AND THE DEADBEATS - MIND CONTROL /'13. (Rise Above Records)

A heavy metal Anglia szüleménye. Más anya nem is hozhatta volna világra a rock and roll legvadabb fattyát. Misztikus és sűrű ködfátyol leple alól, szürke városok lehelték ki magukból az első súlyos riffeket. Birmingham ipari trágyadombja hányta ki magából, az Aleister Crowley okkult tanításaitól megbabonázott első Black Sabbath albumot. Vérnek, sárnak és fémnek ragacsos és sűrű keveréke volt ez a lemez, ami láncokra verve, visszahúzta a valóságot a föld szintjére. Ha valami, akkor ez volt az, ami lezárta a virággyerekek, addigra teljesen elzüllött, képmutató szeretetnyarát. Kiderült, hogy a Világ még mindig nem képes újjászületni a Tiszta Szeretet jegyében. A fiatalokat is uralma alá hajtotta az önző és hedonista konformizmus örökké kielégíthetetlen, ördögi vágya. A lehetőség így veszett el hosszú-hosszú időre... Az MC5, a The Stooges és a Black Sabbath tükröt mutatott saját korának. Tessék! Ilyenek vagytok! Ilyenné tettétek a világot is! Elbuktatok. Nem sokkal később (1972-ben) ez a kifejezésforma, csikorgó riffek lángoló tömbjein gördülve, művészi csúcsára ért a Vol.4. képében. A Sabs 4. nagylemeze volt az, ami meggyógyított 11 éves koromban (1981) és kinyitotta a fülem a világ különféle hangjaira. (Persze, 1 évvel előtte már az AC/DC, a Let There Be Rock című albumával végzetesen elindított ezen az úton). Valami ilyesmi erőt éreztem megnyilvánulni az Uncle Acid & the Deadbeats új albumának kezdő hangjaiból is. Azonnal beszippantott a psychedelia sötétebb oldalán nyújtózó, cambridge-i heavy metal banda aurája. Az izzó lávaként gördülő doom-riffek olyan mágikus hatással bírnak, hogy mindjárt elsőre sikerült megbarátkoznom a háttérbe húzódó, sejtelmes énekhangzással is. Különösen, hogy a dallamok rendkívűl ragadósak. Jól használják a The Beatles/Lennon-féle psychedeliát és a Blue Öyster Cult okos, titokzatos helyekről származó, popérzékeny harmóniáit. A dalok szövege remekül megírt, okkult misztikummal átitatott rockköltészet. Egytől egyig komoly rock and roll-faktorral rendelkeznek a dalok, ezáltal igen könnyen megjegyezhetőek. Uncle hangja ugyan nem egy klasszikus értelemben vett hard rock torok, de arra nincs is szükség, mert a szerzemények olyan izgalmasan épülgetnek és annyira változatosak, hogy ilyen igény fel sem merül bennem. A hangzás sokat fejlődött a korai idők óta. A második Blood Lust album vérgőzös, garázs-horrorján keresztülérkeztek el ahhoz, a mindenki által szerethető döghöz, ami a Mind Controlt jellemzi. Három fő iránya van a hangképnek. Egyik oldalon, a gazdagon rétegzett vokális harmóniák simogatnak. Másik irányból pedig, kiérleltek egy sajátosan szikár heavy monolitot, amiben benne van a sokat emlegetett Black Sabbath és más fontos doom bandák hatása is (pl. Pentagram és Trouble). (Na, ki az a doom banda, aki istenként tekint a The Beatles psychedeliájára? Na, ki? Na, ugye! > Akinek lemezére évek óta messiásként vártunk, haha!) Megmaradt a korai idők koszos, de egészséges garázshangzása is, ami kidomborítja Sav Bácsi vonzódását a rajzfilmszerű, B-szériás horror-témák iránt. Emiatt lehet érezni némi hatást a ’60-as évek, amerikai garázs-psychofreakjéből is. Ha bármit is jelentene, akkor psyxploitationnak nevezném el ezt az esztétikát. Beugrott még az újabb korokból a Big Elf is, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás, ugyanis egy teljesen önálló lábakon álló albumba botlottunk. A Mind Control album első riffjei magnetikus erővel vonták magukra a figyelmem. És íme, ennyit a megérzésekről. A nyitó Mt. Abraxasban, 3 és fél percnél máris előcitálják a Vol.4. egyik felettébb emlékezetes témáját. De valahogy egyáltalán nem zavaró ez, és nincs is az albumon több ilyen egyértelmű idézet. A dal végén mániákusan, hosszan zümmögtetnek egy ragadós doom riffet. Kész! Le vagyok nyűgözve! Van a bandában valami megfoghatatlan "prog-fenség". A Mind Crawler kőzuhatagában egy pillanatra felsejlik Arthur Brown Őrült Világa és megidéződik a The Stooges egy ismert zongoratémája. Uncle parádésan játszik Les Paul Juniorján. Már ez a dal is, de főleg az utána következő, húzós Poison Apple az, aminek a dallamai savként marják magukat a fülembe. Közben a háttérben elővillan Alice Cooper nyaktilójának árnyéka is. Homok csikorog a fogaim között, ahogy ott állok nagyterpeszben a Sivatagi Ceremónián. Elvarázsolt lepárlása a Sabbathista desert session-öknek. Igazán emlékezetes a zakatoló Evil Love. Ozzy korai anyagain is helyt tudna állni ez a hatalmas rockhimnusz. A hard rock villámcsapásai után, az album második felén, Sav Bácsi elnyújtózik a merengősebb és az eddigieknél még psychedelikusabb dalokban. A Death Valley Blues, mint egy LSD trip csavarja ki az elméd, Revolveresen hajlított dallamaival és fuzzos gitárjátékával. A Follow the Leader, a szitáros Harrison hatását felmutató dal, elszáll velünk Keletre. Drone és doom Indiában. A Valley of the Dolls lassan őrlő doom metal. Majdnem annyira súlyosan és érzéssel szakít a gitár-riff, mintha a Sleep tolná. (Hatalmas dicséretnek szántam, haha!). Ezt a végzetszerűséget teljesíti be az utolsóként felcsendülő Devil’s Work. Az album feszültsége itt hág tetőfokára. Sátáni erők katonás rendben menetelnek a gitár végzetszerű, katartikus mennydörgésére. A banda páratlan alkímiája teszi teljességgel reménytelenné a helyzetem: újra és újra hallgatnom kell. Egyfolytában. Most, hogy Sav Bácsi pár hónappal ezelőtt úgy döntött, élőben is bemutatkozik, némiképpen enyhült a körülöttük kialakult titokzatosság. Van abban valami méltóságteljes, hogy ez a banda nem liheg a nyakunkba a manapság oly általánossá vált önreklámozással. Egy biztos: mindez a titkolózás és világ elől való rejtőzködés, kevés lenne a dicsőséghez. Ahhoz jó dalok kellenek, és az Uncle Acid & the Deadbeats átkozottan jó dalokat írt! Egy tökéletesen megvalósított alkimista művelet ez az album! A heavy metal él és virul! Hail!