Koncertbeszámoló! Baby Woodrose, és Rival Sons!

Az Ozone Mama gitárosa Gábor Andris, megtisztelt minket 
azzal, hogy megosztotta velünk két koncertélményét! 
Fogadjátok szeretettel!

"Két koncertbeszámolóval is érkeztem, miután abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy ki tudtam jutni Bécsbe október 17-én a Baby Woodrose, majd 24-én a Rival Sons koncertjére. 

Mára már Budapestre is ellátogat sok nagyszerű külföldi előadó, viszont sajnos gyakran kedvenc zenekaraink csak Bécsig vagy Lljubljabna városáig jönnek, valami oka biztos van annak, hogy Budapest olyan gyakran esik ki az adott turné állomásai közül, de ez egy külön téma, nem is megyek bele. Két olyan zenekar koncertjéről számolnék be röviden, akiket itthon talán kevesen ismernek, de külföldön mára már igen jó hírnévvel és jelentős rajongótáborral dicsekedhetnek.

Az Arena nevű hely Bécsben sok zenerajongó számára ismerősen csenghet. Nos ez egy olyan hely Bécsben, ahol a két teremben párhuzamosan akár több ismert előadó is felléphet anélkül, hogy ez probléma lenne, ugyanis mindkét helyen eléggé sokan gyűltek össze. Október 17-én épp a MaximoPark nyomta koncertjét, miközben a kisebbik teremben a Baby Woodrose lépett fel. 

Pár száz emberösszegyűlt az eseményre és egy hangulatos másfél óra vette kezdetét, családias hangulatban, tökéletes hangosítással. 

A Parasol Caravan fiatal stoner banda után elkezdődött a Baby Woodrose

pszichedelikus, 60-as éveket idéző garázs-rock őrülete. 

Akinek ismerős a Monster Magnet vagy

hallgatott már 13 Floor Elevatorst, az imádni fogja a dán zenekart. Lorenzo Woodrose és csapata

eddig trióként üzemelt, most egy gitárossal kiegészülve csináltak olyan hangulatot, amilyet rég nem láttam. Szuperszónikus, spaghetti-western filmekből ismert visszhangos, rengeteg fuzz-pedállal megspékelt gitárzene, irdatlan feszes dobbal és basszussal és az ének is bőven megállta a helyét, melyhez nagyban hozzájárult a zenekar saját technikusa, akit mindig magukkal visznek.

 Felcsendültek olyan slágerek, mint a Disconnected, Honeydripper, Chemical Buzz, Lost You In My Mind vagy az Nothing Is Real az új lemezről (Third Eye Surgery). Ez a kicsit hippi, de inkább garage/stoner-rock banda angol szövegeivel és érthető fülbemászó dalaival bőven megállná a helyét bárhol a világon. Semmi felesleges sztár-allűr, Lorenzo Woodrose egy nagyon barátságos arc, aki név szerint emlékezett rám, mivel már leveleztem vele és saját maga árulta a lemezeket, pólókat a merchandise standnál. Itt végre hozzáférhető volt pár lemez fizikai formában is, hiszen kiadójuk a Bad Afro Records eléggé kicsi és sajnos nem juttatja el kiadványait minden lemezboltba.

A másik zenekar, akit október 24-én sikerült már harmadízben elcsípnem a Rival Sons, kaliforniai

blues-rock csapat volt. Itthon esetleg annyira nem is, de olyan magazinokban, mint az Uncut, vagy

Classic Rock, mostanában elég sokat hallani róluk, nem csoda, hiszen idei: Head Down című harmadik nagylemezük sok helyen listavezető és eddig már rengeteg pozitív kritikát kapott. Az első dolog, mely beugrott nekem ezt a bandát hallgatva a Led Zeppelin és a Black Crowes volt. Semmiféleképpen sem ócska hasonlítgatás vagy kritikaként írom ezt, inkább arra gondolok, hogy a srácok nagyon hitelesen hozzák a késői 60-as, korai 70-es évek classic rock hangulatát. A hangzás leginkább a Faces/Zeppelin/Animals /Yardbirds zenekarok által fémjelezett időszakra hasonlított: régi csöves erősítők, analóg effektek, vintage gitárok, retro-dobszerkó és az ehhez tartozó hiteles megjelenés is. A ritmus-szekció Robin Evenhart és Mike Miley verhetetlen ebben a műfajban, majd ehhez hozzájárult Scott Holiday manapság egyedinek mondható gitárjátéka (sok effekt, semmi felesleges öncélú tekerés, csak a feeling) valamint mindezt az énekes Jay Buchanan hangja tette monumentálissá. A koncert helyszíne a B72 nevű bécsi klub volt, melyet máig nem tudok hova tenni, egy kicsi klub, kényelmetlen, alig lehetett beférni, a tavalyi Arena sokkal jobb helyszínnek bizonyult. Ettől függetlenül miután a hangzás helyreállt 20 perc elteltével, egy látványosan jó hangulatú koncert vette kezdetét, melyet az osztrákok nagyon jól fogadtak. Az új album olyan dalait, mint a Keep On Swinging, vagy a Wild Animal a közönség már üvöltve énekelte! A repertoár nagyrészt a Head Down, valamint az előző Pressure And Time albumok dalaiból állt. Kissé hiányoltam is a Before The Fire első lemezük dalait, ettől függetlenül remek hangulat kerekedett, a koncert felénél került elő egy viszonylag hosszú, jammelős, Jimmy Hendrix-et megidéző elszállás: Manifest Destiny címmel, melyhez hozzájárultak a pszichedelikus fények, valóban az embernek a hideg futott végig a hátán, olyan hangzás volt. Pár lassabb tétel is elhangzott, név szerint a Soul és a Face Of Light, melyek ugyancsak meghatották a nézők nagy részét. Összességében a srácok kitettek magukért, majdnem két órát játszottak, megfelelő hangulatot és hangzást biztosítva, mely kárpótolta a hely méretéből adódó kényelmetlenségeket… A külföldön egyre ismertebb zenekar nagyon úgy tűnik, befutásra van ítélve, amennyiben nem jön közbe semmi, olyan zenekaroknak nyitottak, mint a Judas Priest, rajongójuk

Jimmy Page például, akit senkinek sem kell bemutatnom. Lemezkiadójuk, az inkább metal-bandákról ismert Earache úgy tűnik jó választás volt, hiszen szemmel láthatóan felfelé ível a Rival Sons pályája, teltházas bulik, rengeteg cikk és jelentősen növekvő rajongótábort tudhatnak magukénak. Érdemes utána nézni ennek a zenekarnak, reméljük hozzánk is ellátogatnak hamarosan, zenéjük olyan időket idéz, melyet biztosan sokan kedvelnének, még talán a nálunk idősebb generáció is."

Rival Sons

Baby Woodrose

-Köszi Andris!-