Sasquatch, The Ultra Electric Mega Galactic koncertbeszámoló.
Előre mondom, nem ismerem a sivatagi zenekarok kialakulását, tagjainak zenei összefonódását. Sőt, még jó pár zenekart sem ismerek, akiket lehet, hogy illene egy ilyen cikk megírásához, de kérlek, nézd el egy olyan embernek, aki 3x aludt el a Desert Rock kialakulását bemutató dokumentumfilmen. Nem szeretem a koncert beszámolókat. Írhatnék sablonos dolgokat, hogy: Keith őserőtől duzzadó és mégis krémes gitárjátéka elbűvölte a közönséget. A stoneres zúzás sokszor pörölyként csapott le a közönségre, de a kicsit bluesos, a 70-es évekre hajazó riffek finoman fűszerezték a játékát, érdekes és időtlen érzetet adva a zenének. De nem írok, hanem inkább a tényekre és érdekességekre hegyezem ki a beszámolót. Szeretem a Sasquatchot. Levélcimborám Cas, a bőgőssel megbeszéltük, hogy találkozunk, ha jönnek Budapestre. Nem jöttek, Bécsbe jöttek. Mi meg mentünk, mert Sasquatchot hallgatni jó. Ennek az apropóján totyogtunk a Bécsi Aréna nevű szórakoztató komplexumban, ami eltekintve a fűvel borított és a koncert időpontjában zárt szabadtértől, csak 2 utcahosszal volt igénytelenebb, mint egy Csepel művek területén lévő havidíjas próbaterem, ahol olyan érzése támad az embernek, hogy nem a „rákenról” miatt tekerik ki az erősítőket a zenekarok, hanem azzal tartják távol az agyondolgoztatott kohászok vissza-visszajáró szellemeit. Amikor kapunyitás után fél órával megérkeztünk, már ott várt fél tucat gót és pár tetováló művész, a kocsmából ordított a 30 bpm-es Doom és a friss, izzó gyöp ismerős illata lengte be az asztalok környékét.
Mivel alapvetően fotózni voltam az eseményen, gondoltam felkeresem kontaktomat, a Sasquatchos, amúgy nagyon menő nevű bőgőst, akit Casanovának hívnak. Mivel a zenekarok lemezeit hallgatom, és nem a képeit nézegetem, gőzöm nem volt, hogy néznek ki. Így bementünk a helyre és bevetettük magunkat a mörcs asztal elé, ahol egy baseball sapós, lelkes road kinézetű srác fogadott. Amikor felvásároltuk a fél boltot, tesómnak eszébe jutott, hogy neki az egyik pólóból 2XL-es kell. Elkezdődött a keresés. A többiek is túrták a dobozokat, lelkes volt még a másik srác is, aki Church of Misery trikóban feszített, ezt dicsértük is a háta mögött. Mivel rendkívül untuk magunkat, berómingoltunk valami képet a zenekarról, ahol fiatal, „seggighaj” rokkerek pózoltak, és próbáltuk beazonosítani őket, sikertelenül. Később a színpadon derült ki, hogy a zenekar tagjai voltak, akik hason csúszva keresték nekünk a nekünk az árut, csak levágatták a hajukat, a dobos meg nem is jött el.
A két zenekarnak egyenként k.b. 1 órája volt. Nem volt fő és előzenekar, állítólag minden este érzésre döntik el, hogy kinek van kedve kezdeni. Azon az este, bár fordítva volt kiírva, mégis a Sasquatch kezdett. Sajnos nem tudok objektíven nyilatkozni, mert nagy rajongója vagyok a zenekarnak, így azt írom: Hatalmas élmény volt élőben hallgatni a dalokat! A program elég kiegyenlített volt, az első albumról is több számot játszottak, de durrantak az új slágerek is, mint a The Message, vagy a Sweet Lady. A beugró dobos szépen teljesített, de egy kicsit jam jellege volt az egésznek a szó jó értelmében, ahogy jeleztek neki, hogy váltás, refrén, most lesz vége, stb .. A koncert izgalmát egy baleset adta, amikor Cas bőgőjéből kiszakadt a hevedertartó csavar, és az egyik dalt térdelve nyomta végig, míg a TUEMG bőgőse powertapezte a hevedert a gitárra.
A javítás nem tartott túl sokáig, de a megoldás sem, hiszen a következő számban elengedett a ragacs, koppant is szegény Rickenbacker feje, ezt a JCM 800-as fullstack üvöltésén keresztül is hallani lehetett. Viszont míg Keith gitáron jammelt, kiderült, hogy ha a power tape nem oldja meg a problémát, akkor még több power tape a megoldás. És zúztak tovább. Mindig megfogadom, hogy olyan zenekart nem fotózom, akinek a zenéjét imádom, mert így is párszor lefejeltem a gépemet. A fényképezés, ugrálás és a headbanging nem kompatibilis. Érdekes, ez ott engem nem zavart.
A koncert végén persze gratuláció, bratyizás a színpadnál, pedalboard megbeszélés. Ugyanezt folytattuk a merch asztalnál, ahol aláírattunk pár relikviát, aztán kezdődött a The Ultra Electric Mega Galactic zenekar koncertje, aminek az űber menő nevét ismét a rajtam lévő pólóról olvastam le, mert megjegyezni most sem tudom. Igen, kellett vásárolni egy pólót meg cédét a koncert után, mert egyrészt jó a dizájn, másrészt nagyon kellemes meglepetés volt a produkció. Na, ez Ed Mundell zenekara, aki a The Atomic Bitchwax-ban gitározott, meg ugye a Monster Magnet-ben. Sasquatchoz képest jóval „elszállósabb”, pszichedelikus jammelés volt. A bőgős, Collyn McCoy nem az elvárt belassult témákat búgatta, hanem zseniális „virgázott”. Simán gyorsabbnak tűntek a jazzes témái, mint Ed szénné effektezett, de kivalló gitárhangja, ami amúgy kötelezően jelen van minden space jellegű rockmuzsikában. Nagyon érződött, hogy a műfaj nagy öregje állt a színpadon. Minden riff, minden finomság valahogy ösztönösen pont jó volt. Amikor a koncert végén feljött jammelni egyet Keith és eltolták a Spoonful című Willie Dixon nótát. Fekete zenén cseperedett muksóként igen nagyot néztünk. Engem mindig is az fogott meg ebben a stílusban, hogy mennyi blues van benne. Konkrétan egy blues nótát hallani tőlük igazi élmény volt.
A koncert végén még visszamentünk, vettünk TUEMG pólót meg cédét is, megbeszéltük, hogyan tudnánk őket vendégül látni Magyarországon ősszel és egy remek este emlékével (meg egy fél tucat pólóval, CD-vel és LP-vel) tértünk haza.
Szöveg, fotók: Debreczi János Gergely
Még több kép a buliról:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése