stoneRise...Mélyre hangolva!: Golden Void – Golden Void. 2012. (Thrill Jockey)

2013. április 11., csütörtök

Golden Void – Golden Void. 2012. (Thrill Jockey)

Isaiah Mitchell (gitáros/énekes) az Earthless tagjaként letett már néhány csodás produktumot a psychedeliát előszeretettel elméjükbe injektáló kalandorok elé. A friscoi csapat, a Golden Void, 2009-ben kezdett hypersebességgel együtt dolgozni, miután már tinikoruk óta ismerték egymást és különböző bandákban együtt is játszottak.

Jobb példát nem találva a Black Sabbath és a Hawkwind van emlegetve velük kapcsolatban, ha azt próbálják keresni, hogy kihez hasonlítsák a Golden Void bemutatkozó nagylemezét. Ezek még akkor is csak féligazságoknak tűnnek, ha a banda neve több, mint biztos, hogy az azonos című Hawkwind dal nyomán született. Nekem legalább ennyire eszembe juttatják a legendás Blue Öyster Cult fénykorát és az újabb kori svéd bandát, a máris klasszikussá vált The Hellacopterst. A száraz és nem túl izmos hangzás sem a keménytökű metál bandákat idézi, hanem a melódikusabb és érzelemgazdagabb ősöket. A végig jelenlévő psychedelia ellenére sem repülnek az űrbe, hanem inkább a földi misztériumiskolákat követik. Nagy általánosságban felemlíthető millió ’70-es évekbeli hatás a hard-és softrock, a psychedelia és progresszív rock területéről. A dalok és a hangzás is homogén. Nem ugrálnak a stílusok között, pontosan tudják, hogy mit akarnak.

Retrorock! Mondják a nagyokosok,de én nem intézném el ennyivel… Különben is : mi a retrorock? Vagy közelítsük meg a másik oldaláról! Mi nem az manapság? A rock a ’90-es évek óta folyamatosan szüli nagy időszakainak legjobb pillanataiból újabb és újabb mutánsait… Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy a Rock’n’Roll nagy hagyományaihoz már nem nagyon lehet hozzátenni semmi újdonságot. A már jól ismert stíluselemek újszerű keveredéséből születhetnek néha még izgalmasnak mondható új albumok!

A dalközpontú rockzenében egyetlen tét létezik, hogy tud-e valaki jó dalokat írni vagy sem !!! Ez az egyetlen igazi tét! Persze valójában mindig is ez volt. A Golden Void megmutatja, hogy kell ezt csinálni. Az album magas színvonalú dalai, bandák ezreit kényszerítik vissza a garázsba, rájuk zárva az ajtót. Addig ki sem jöhetnek, amíg egy remek albumot le nem tesznek az asztalra! Nagyon unom már, hogy töketlen "rocksztárok" félkész albumokkal vagy 1-2 jó dallal sütkéreznek a medence mellett!

Az album borítója egyszerű, de remekül illeszkedik a belbecs hangulatához. Az első dal, az Art of Invading, azonnal fülbemászó énekdallamaival, a fuzzos gitár és orgonakombinációjával mindjárt a dolgok közepébe vágnak.Káprázatos gitárszóló olvasztja szét az agyunkat. Már itt megmutatkozik mindaz, ami végig az egész albumra jellemző lesz. A Virtue című lendületes dal az, ahol tudatosul bennünk, hogy a dobos a Keith Moon-iskolát követi. Vastag riffek és hardrockos énektémák után belassítják a dalt és ízes akkordbontogatással kezdik felépíteni a mesteri wah-pedálos gitárszólót. Azonnal kialakuló függőséget okoz! A Jetson Dolma enyhíti először a tempót és a feszültséget. A ’60-as évek végi psychedelikus pop és a Blue Öyster Cult lágyabb dallamainak hatásaiból építkező, símogató harmóniákkal operáló dal óriási sláger lehetne egy egészségesen működő világban. A tibeti buddhizmus hatását mutató dalszöveg pedig rávilágít a zenekar spirituális érdeklődésére. Egymás után sorjáznak az emlékezetes dalok. A Badlands olyan lazán gördül előre, hogy ilyenre csak a legfelsőbb liga képes. Egy pillanatra beugrik a Grand Funk Railroad és a Uriah Heep, miközben kacagok magamban a boldogságtól. Egy pillanatra sem lankad a figyelmünk, miközben kislemezen már megjelent dalok pörgetik fel még magasabbra az albumot. A Shady Grove lehetne a másik nagy sláger erről a csodálatos albumról. A The Curve pedig egy a The Hellacopters legtutibb pillanatait idéző vágtázásból vált egy lassú bluesos gitárszólóba, majd úgy gyorsulnak vissza,hogy majdnem kiejtettem a sört a kezemből. Az album legmagasztosabb pillanata mégis a zárótétel, az Atlantis. Emelkedett hangulat, szép vokál és gyönyörűséges gitárharmóniák jellemzik. Isaiah olyan letisztult témákat hoz itt és az album egészén is, hogy csak a legnagyobbakhoz tudnám hasonlítani. Nem a süllyedő Atlantiszt, hanem annak teljes dicsőségét idézi ez az epikus ívű dalcsoda! Szinte látom magam előtt a fehér ruhába öltözött papokat, akik misztikus szertartás keretében együtt vonulnak és énekelnek, hódolva az Univerzum Urának. Katartikus lezárása ez az anyagnak. Na, éppen ez kell az én lelkemnek és szellememnek!